Vendégkönyvünkből..

Meséket szövögetek arról, miért ijesztőek ezek az arcok. Ők is bájos csecsemőnek születtek, iskolába jártak, mesterséget tanultak. Aztuán... Nos, azután eladták a lelküket, hogy híresek legyenek, hogy örökké éljenek. Az eladott lélek örök élete ilyen: kőbe van zárva. Eső veri, fagy repeszti, a rábízott boltívet rombolástól megőrzi, betörőket, ártó népeket szörnyű grimaszokkal elijeszti.

R. Gy. / Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 2007. feb. 24.

Egy ház, egy arc.
A magasból figyelik az embereket, már évszázadok óta. Látták a múltat, várják a jövőt. Érzik, minden változik. Csak ők néznek nap mint nap ugyanúgy. Sehol egy ránc, sehol egy nem várt pislogás. Csak szürkébbek lettek, ahogy az idő szövetkezett a természettel és az emberi technika káros hatásaival. És talán már egy kicsit unják is az örökös nyüzsgést alant, melyet mi, balga teremtmények, életnek hívunk. Néha ordítanának: Miért!? Miért ez a sietség? Már nem is veszed észre a szépet! Emeld fel a fejed és láss! Légy büszke és örülj a szépnek! Láss! Egy szebb jövőt, egy jövendő emléket! Mindegy miért, de légy egy pillanatra vidám. Suhanjon át mosoly arcodon és tudd, valaki lenéz rád. Csak egy kőarc – mondod. De ők tudják, hogy nem lehet mindenki boldog. De ha a te mosolyod megcsillan, tudni fogja, hogy nem hiába készült. Ő az építészet rabszolgája. Nem mehet világot látni, csak téged lát, minden nap. Teremtve arra, hogy figyeljen. És hogy egyszer észre vedd. Őt és a szebb jövőt.

grab / Budapest, 2006.